Válságban vannak-e a klasszikus jitsu irányzatok?

Mennyire képes vagy akar alkalmazkodni, megújulni egy klasszikus jitsu irányzat? Szükség van-e új impulzusokra vagy maradjon konzervatív, hagyomány tartó? Mi a fontosabb: a mozgásművészet vagy a működő önvédelem, esetleg a versenyzés? Rengeteg kérdés, melyekre nincs egyértelmű válasz csak megérzések, gondolatok és kihívások.

A klasszikus jitsu a köztudat perifériáján mozog, nem tartozik a népszerű küzdősportok közé. A sport jitsu eredmények sajtómegjelenéséért is közelharcot kell vívnunk, ami elég elkeserítő. A judot, boxot, bírkózást mindenki ismer, de még a karate és az aikido neve ismerősen cseng a legtöbb embernek, a klasszikus jitsut viszont még mindig nyomozni kell a térképen. Igaz, eleve nagy a konkurencia, sokféle küzdősport elérhető és folyamatosan változik, hogy ma éppen mi a menő, mi népszerű.

Mielőtt tovább fűzném a gondolataimat, tisztáznom kell, hogy mit is értek klasszikus jitsu alatt. Sok irányzat szereti visszavezetni magát és az általa gyakorolt jitsut a szamurájokhoz. Ez azonban nem ennyire egyszerű. Az 1600-ban vívott sekigaharai ütközetet követően a Japán történelemben egy új, békés fejezet kezdődött, de ekkor a szamuráj osztály még virágkorát élte. A polgárháborús idők után az Edo-korszakot tekintik harcművészetek aranykorának. Ebben az időszakban születtek az első összefoglalók, leírások a harcok során alkalmazott eljárásokról, fegyveres, valamint pusztakezes technikákról, erkölcsi tanításokról. Ekkor alakult a legtöbb harcművészeti iskola, és magát a jitsu kifejezést (helyesebben jutsu, de maradjunk a mindenki által használt formánál) is ekkor kezdik el használni (persze ez nem azt jelenti, hogy amit alatta értünk az nem nyúlik vissza korábbra). A korszak végére azonban a szamurájok szerepe átalakult, ekkor már inkább egy értelmiségi, hivatalnoki réteget testesítettek meg. 1868-ban a tényleges politikai hatalom visszakerült a császárhoz és a szamurájok elvesztették kiemelt státuszukat. Az ekkor vagy ezután alakult jitsu irányzatokat szokás gendai (modern) iskoláknak nevezni. A nyugati világban működő jitsu iskolák jelentős része ide tartozik. Azért volt szükség a rövid történeti áttekintésre, mert ezek a köztudatban többnyire keverednek vagy nem is ismertek. (Külön köszönöm Gottner Richárdnak, hogy e téren is bővítette ismereteimet, aki egyébként sokat fáradozik azon, hogy a jitsu története a megfelelő helyre kerüljön és ha minden igaz, akkor hamarosan elkészül vonatkozó Wikipédia szócikke, a tőle megszokott módon hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel.) 

A nyugati világ szeret jelenségeket leegyszerűsíteni, idealizálni vagy misztikus, egzotikus köntösbe bújtatni. Egy japán eredetű iskola, melynek tanításai eljutottak hozzánk és melynek alapítói vagy annak ősei szamurájok voltak nem jelenti azt, hogy ők a mai értelemben vett vagy ismert jitsut tanulták és oktatták vagy azt, hogy az utódok szamuráj hagyományokat vinnének tovább. Utóbbi főként a gendai irányzatoknál elgondolkodtató. Ezek miatt nem szeretem használni a tradicionális jitsu szóösszetételt, ami inkább tűnik egy szamuráj ezotériummal tömjénezett, identitásválságot feloldó, ácsolt márkanévnek. Ez nem minősítés, távol álljon tőlem, hogy bármelyik iskolát vagy mestert vagy annak tanítását megítéljem, becsméreljem! Visszavezetni egy tudásvonalat a 19. századra tiszteletre méltó dolog. A Bushido szellemiségének megélése, átadása, értelmezése lehet talán a klasszikus jitsu iskolák egyik legnagyobb értéke.

Gyakori kérdés, hogy ki a jó mester, de, hogy ki kit tart nagy tudásúnak az szubjektív megítélés kérdése. Az biztos, hogy nem a danok száma teszi a mestert (annál is inkább, mert a közhiedelemmel ellentétben a sorszámmal ellátott dan kifejezés nem darabszámot, hanem fokozatot jelöl). A dan fokozatok alternatív növelése viszont egy létező jelenség. Az talán nem elítélendő, ha idős vagy már félig-meddig visszavonult mester munkája elismeréseként kap egy övet. Sokkal vékonyabb jég a dan-diplomácia, ahol az adományozás egy sportpolitikai eszköz is lehet. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a teljesítmény nélküli, dollárért vagy euróért vásárolt fekete övek és címek révén inflálódik a mester szint értéke. Magam példáján tudom, hogy letenni az 1. dan-os vizsgát nem azt jelenti, hogy sensei lettél. A mesterré válás folyamata csak azután kezdődik. Ezért sem jó összehasonlítgatni övszínnel (és egyéb módon) jelzett fokozatokat. Minden iskola mást tud, másban jó. Felmegyünk a tatamira, gyakorlunk, küzdünk ki-ki tehetsége és tudása szerint, csak ez számít. A magyar jitsu azonban tele van az egymás méregetéséből fakadó ellentétekkel, de talán ez sokat konszolidálódott az utóbbi években. 

A hasonlítgatások helyett hasznosabbnak találom a versenyeket, amik elég egzakt eredményeket adnak. Persze a versenyistálló mentalitás is egy szélsőség, de alapvetően a verseny nem más, mint egy vizsga, egy teszt a tudásunkról. Legalább is annak egy részéről, hiszen a szabályok eleve lekorlátozzák a használható technikákat körét, de maga a kompetitív közeg új taktikák és módszerek sorát termeli ki. Jó példa erre a brazil jitsu, ahol a technikai repertoár robbanásszerűen növekszik napról-napra. Magamon is megfigyelhettem, hogy milyen sok új impulzussal lettem gazdagabb a versenyek által pedig nem vagyok versenyző, de pár év alatt rengeteget tanultam, teljesen új ingerek értek, kitárult egy új világ. Ezek mind visszahatottak az általam is gyakorolt önvédelmi technikákra, és bebizonyosodott, hogy sok minden egyszerűen nem működik élesben, nem életszerű vagy egyszerűen a gyakorlás módja volt eleve rossz.

Sokan elzárkóznak ettől az egésztől és választják a teljes izoláltságot, csak a saját iskola tanításait. Ennek is számos becsülendő oldala van és nem szabad azokat sem lenézni, akik ennyivel megelégednek. Lehet tévesen látom, de erre azért kisebb az igény, főleg a fiatalok körében. A versenyzés viszont sikerélmény forrása is lehet egy gyerek számára az új impulzusok és a közösségi élmények mellett. Az is igaz, hogy az érmek, kupák, címek sem mindenre jó orvosságok.

Hogy van-e válság a klasszikus jitsuban? Nem jutottam közelebb a megoldáshoz, minden amit eddig leírtam egy-egy kihívás, amire mindenki másképp válaszol, de most egyenlőre úgy tűnik, hogy a perifériára szorultunk. Ugyanakkor hatalmas potenciált látok az önvédelem oktatásban. A jitsuban megvan minden, ami erre alkalmassá teszi: ütő- rúgótechnika, dobások, földharc, sőt a fegyverek elleni védekezés is. Tovább megyek a jitsu mindent tud, ami az MMA-hoz kell, amiről meg tudjuk, hogy hatalmas üzlet, elő közvetítésekkel, óriási körítéssel, karakterekkel. A brazil jitsu felfutása megint csak elgondolkodtató. A BJJ alapvetően küzdelem centrikus és ha e mellé rakom, hogy van olyan jitsu iskola, ahol soha nem fognak küzdeni akkor ez elég ellentmondásos.

Amikor rendszerezni kell a küzdősportokat, harcművészeteket, akkor egy önvédelem - küzdősport - harcművészet háromszöget képzelek el, ahol értelemszerűen egy aikido az utóbbi csúcsánál szerepel, míg egy judo inkább a küzdősporthoz áll közelebb. A klasszikus jitsu szerintem a háromszög közepén helyezkedik el, de azon belül van bőven annyi mozgástér, hogy kiválaszd Te magadnak, hogy melyik csúcs vagy csúcsok felé húzol. Nem egyedi ilyen szempontból a jitsu, de ez teszi különlegessé és ezért nem több vagy kevesebb mint önvédelem vagy küzdősport vagy harcművészet, mert mindegyik egyszerre.